A pénzmosodás Reiniger úrnak nagy a vagyona, és szerteágazók a kapcsolatai. Dávid precíz tervet eszel ki ellene. A pandémia-protokoll ad ötletet elképzeléséhez. Az akciókban számíthat volt légiós őrmesterének fiára, a Párizsban élő tehetséges hekkerre, valamint gyerekkori barátjára, Fekete Sanyi autószerelőre.

Dávid eddigi életében még tíz forintot sem lopott el senkitől. Most mégis hatalmas összeget akar Reiniger bankjából elhozni. A rablás nem úgy végződik, ahogyan eltervezte. A nyomozók Dávid sarkában lihegnek.

A lenyúlt összeg nem véreztette ki a pénzeszsákot, csak felbőszítette. Az információmorzsák alapján Reiniger kisakkozza a titokzatos bankrabló személyazonosságát, és nagyon durvát lép. Ezzel Dávidot olyan lépésre kényszeríti, ami nem hozhat döntetlent…

A regény borítója kiterítve

ÖNÉLETKARC

Világra jöttemet egy orvosi fogó segíttette. Édesanyám majdnem belehalt a szülésbe. Ezért is maradtam egyke, aminek előnyeit és hátrányait is megtapasztaltam.
A templomi anyakönyvbe Kovács István László néven jegyeztek be 1952 júliusában. De az ötvenes években nem volt közkedvelt a második keresztnév használata, így maradtam Kovács István.
Szüleimmel sokat kirándultunk. Ha rossz volt az idő, a hétvégéken múzeumokba, kiállításokra jártunk. Érdeklődésem a képzőművészetek iránt ebben a korai időszakban kezdődött.
Emlékezetes nyarakat töltöttem Surányban, pedig sokáig nem volt villany, detektoros rádión hallgattuk a „Szabó családot”, és kútból húztuk a kristálytiszta ivóvizet. A Dunában tanultam meg úszni, horgászni és a dimbes-dombos utcákon kerékpározni. Felfedező utakat tettünk biciklivel, és lányokkal is.

Barátaim szétszéledtek, csak Dluhopolszky Lacival tartom a kapcsolatot, aki Dluho néven ismert kiváló karikatúrista. Az ő ajánlására kezdtem írni surányi történeteim, amik 2016 és 2019 között a Pócsmegyeri Kisbíró című havilapban jelentek meg.
Mivel már négyévesen jól rajzoltam, egyenes út vezetett a „Kisképzőbe”. Apám gyakorlatias ember lévén, még a felvételi előtt a következőket mondta: „Benvenuto Cellini ötvös volt, mégis készített remek szobrokat is. Az ötvösségből megélhetsz, és az mellett sikeres szobrász is lehetsz.” Elfogadtam érvelését.
1970-ben érettségiztem színjelesre. Ezzel egyidejűleg ötvös szakmunkás lettem, de nem kezdtem dolgozni a szakmában az Óra- Ékszer Vállalatnál, vagy a Pénzverdében.

Széria munkákat forraszthattam volna robotként. Azt nem nekem találták ki.
Felvételiztem a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, és biztonságból a szegedi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakára is. A „B” terv valósult meg, Szegedre nyertem felvételt.
1970 nyarára jól emlékszem. Zebegénybe utaztam a „Szőnyi Táborba”. Somogyi József korrigálta portrémintázásom. Büszkén használtam a bukszusból faragott mintázófáim. Erre a Mester egy nagy konyhakéssel pofozgatta, nyesegette az agyag fejet, amit én majdnem késznek tartottam. Egyúttal felhívta figyelmem a csinos modell nyakára, a nyak ívére, arányaira. Négy évig tanultam mintázni a Kisképzőben, és eljártam szakkörökbe is. Jó szobrász-tanárok segítették fejlődésem. A részletekkel jól is boldogultam, de Somogyi József tanított meg, hogyan lássam az egészet.
1970 őszén egyetemi előfelvételisként kezdtem a sorkatonai szolgálatot Kalocsán. Írnok lettem, majd laktanya felújítás vette kezdetét, és Simon Zoltán katonatársammal (aki később kiváló grafikusművész lett) megbízást kaptunk dekorációs munkákra. Többek között fából faragott dombormű készült Leninről, és kubista stílusú gipszdombormű harckocsikkal a tájban.
Tíz éve jártam Kalocsán, és elautóztam a régi laktanyához, amit már bezártak. Szerettem volna lefotózni azt a háromméteres domborművet, amit 1971-ben készítettem. Privát biztonsági személyzet őrizte az épületeket. Visszautasították a kérésem, pedig a dombormű még a helyén volt. „Csak minisztériumi engedéllyel engedhetjük be.” ─ mondta a kapuszolgálatos.
A szegedi főiskolán az első szemeszter végén halasztást kértem. Ennek egyik oka a kőzettan volt. Egyszerűen nem tudtam bemagolni a halomnyi kőzet latin nevét egyik óráról a másikra. Tanárunk elvárása, hogy öltönyben, nyakkendővel jelenjünk meg az óráin, nagyon feszélyezett.
A másik ok az Orfeo művészeti közösség vonzása volt. A színházi előadásukon ismertem meg Ilyés Márta festőművészt, akivel 1972-ben összeházasodtunk. Tagja lettem a bábcsoportnak, és Pilisborosjenőn a közösséggel házat építettünk. Telve voltunk illúziókkal, szép álmokat kergettünk, amik a beköltözés után hamar szertefoszlottak. A hangzatos elvek a gyakorlatban már nem működtek. Négy hónapos fiunkkal visszaköltöztünk Márta szüleihez, és folytatódott a küzdelem a megélhetésért. Az újság kihordás után, a Nemzeti Színházban bútorosként, szobor-öntödében cizellőrként, majd faszobrászként dolgoztam a következő években.
1978-ban divatékszereket kezdtem gyártani fémből, fából, kerámiából, majd műanyagból. Ez jelentős anyagi felemelkedést jelentett 1989-ig. A „szabad kereskedelem” tönkretette a hazai gyártók többségét, köztük engem is.
Ekkor váltottam a betörés elhárításra, ami a köznyelvbe „betörés védelem” néven vonult be. De én soha nem védtem a betörésben érdekelteket. Hiába dolgoztunk jól négy alkalmazottal, 1996-ra kiszorultam a piacról, mert a marketinget csak hírből ismertem.
Mit tehet egy tönkrement lakatos vállalkozó? Építkezésbe fogtam Tápiószentmártonban, ahol az édesapám a kárpótlási jegyeiből vett nekünk egy telket, amin kész volt a pinceszint. A falak felhúzása után, amit lehetett saját kezűleg végeztem el. A villanyszereléstől a burkolásig, a tetőszerkezet ácsmunkájától az acélszerkezetű ajtókig. A meszelés, mázolás csak hab volt a házon. Másfél év alatt elkészült az új otthonunk.
Feleségem 1974-ben, a szülés után egy évvel megbetegedett. A máig gyógyíthatatlan SM tüneteit diagnosztizálták. Ennek ellenére nem adta fel. Az alkotó munkát kerekesszékből folytatta.
Több kiállításon szerepelt festményeivel, és 2001-ben önálló tárlata nyílt a Műcsarnokban. Igyekeztem mindenben a segítségére lenni a 2008 végén bekövetkezett haláláig.
Ilyés Mártával együtt töltött 37 évről a „Befejezetlen ölelés” című önéletrajzi regényemben írok, ami a befejezéshez közeledik.
Négy év útkeresés közben belekóstoltam a számítógépes grafikába. 2010-ben készült a Memento József Attila. 2012-ben az ARC kiállításon szerepelt a „Szoborállító játék” című óriásplakátom.
2013-ban megfestettem a „Tubusvilágot”, amiben tubusokkal ábrázolok emberi szituációkat. A bábos múltam köszönt vissza.
Egy váratlan élethelyzet ébresztett rá, hogy az írással többet tudok elmondani magamról, a világunkról, mint a képzőművészet eszközeivel. 2013 végén kezdtem írni A Gonosz génje című regényem. Már elkészült 400 oldal, amikor azt éreztem, szakmai segítségre lenne szükségem. 64 évesen újra beültem az iskolapadba. 2016 és 2019 között a Kodolányi Egyetem „Szépíró” kurzusán öt szemesztert hallgattam végig Petőcz András tanítványaként. Mondhatom, hasznos időtöltés volt. Harminckét novellát írtam házi feladatként, és közben elkészült a regényem is.
Írói névnek a HayKováts nevet használom keresztnév nélkül. Anyai és apai nagyapáim nevét olvasztottam egybe.

A Gonosz génje első és második része 2019-ben jelent meg.
A pandémia nekem sem kedvezett. Elmaradtak a tervezett könyvbemutatók. Ezért a harmadik rész helyett megírtam egy aktuális témájú regényt.

Ez nem más mint "A félkezű rabló".

Az elsõ budai könyvbemutatómat 2022. november 25-én rendeztük az Ugocsa utcai Könyvtárban. A Papirusz Book Kiadó vezetõjével, Kemény Andrással beszélgettünk a regényrõl és az elõzményekrõl.

Tízperces videó emlékeztet az eseményre.

Tápiószentmártonban 2022. december 9-én volt könyvbemutatóm, a Művelődési Ház kistermében. Majorosi Kata igazgató beszélgetett velem a regényeimről.

Második pesti könyvbemutatóm az Eötvös10-ben, 2023 februárjában került megrendezésre. Beszélgető partnerem Bán Ágnes újságíró volt.

Korábbi regényeimrõl és eseményekrõl A Gonosz génje (I.-II.) oldalán